Egyedül voltam. Előttem könyvek hevertek, dicső és letűnt korokról, amikor még nyeregben voltunk. A falióra kattogása ostorozza a szétfolyó perceket. Jó kedvem van, hisz magamtól ébredtem. Aludni hagyott a technika, és a sürgős mondadók angyala is inkább sarkon fordult, hogy forralt borozzon a feldíszített téren. Igaza van. A szobában túláradó Fény csiklandozta föl szemem. Elsőként az üresen mélázó függönykarnisra tekintek: hétfőn veszek egy függönyt. Így indult a nap. Amikor egyedül voltam, előttem könyvekkel, dicső és letűnt korokról, amikor még nyeregben voltunk.

Milyen nyugodt is ez a város! Szorgos polgárházak omló vakolata alatt cammogok, az Idő vasfoga rágja, nem is tudom miért nincs még neki ezüstkoronája. A múlandóság fogkoronázatlan királya, az Idő. Kiérek a körútra: S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja. A nagy utcaseprő, a szél seperte sárga leveleit a létnek. Valami megfoghatatlan érzés lett úrrá rajtam.

Kávéztam. Majd gondoltam egyet és kisvártatva a múzeum lépcsőjére telepedtem. Hűvös volt. Imádom a hidakat és a színházat. Tovább andalogtam, s azon tűnődtem, hogy egyedül élek-e eme nagy Időmutatványok között. Lakik-e valaki a szecesszió lélekváraiban vagy a szocreál lekvárjában? Megérintenek-e valakit a barokk angyalkarok? Hisz a függönyök mögül senki sem leselkedik a járőkelők után, az utcán meg nincsenek járókelők. Csak a lemenő Nap színezte bíbor némaság.

Bemegyek a dohányboltba. Nyitva van, hát csak lakik itt még valaki. Úgy döntöttem meglepem magam, Djarum Black-et veszek. Ajkaimon végigduzzad a szegfűszeg édeskés pikantériája. Az édeskés meg márt' majdnem véres-kés. Beülök az Egri Borozóba. Zöld absinthe-t kérek. 4 centet. Hanyagolva minden szimbolizmust megértem Baudlaire-t. Újra és újra, ahogy kitépem szívem, és nyakam köré húrja, tekeredik. Mert látom a valótlant és érzem a némaságot. Mindenható jelleggel testesedik meg az eszme, s hiába kiáltom, ezt ne! - bitangul fojtogat a szerelem. Még egy. Amikor földek nyílnak szét és szobabiciklin találod a mindenttagadás elhízott angyalát, megérted Az ember tragédiáját. Még egy. Amikor harangok zúgnak füleidben és hangosbeszélők harsognak, és élettelenséget tettetve mereven kergeted a Holdat, s a kutyák be-se-vesznek, rájössz, milyen sorstalannak lenni. Amikor a járókelők, akik mégis itt élnek, hagynak ugatni a Holdat, hogy sziszifuszi erőfeszítéseid télen egy padon ringassanak fagyhalálba, miközben banditák veszik el utolsó krajcárjaid, megérted mi az a Közöny.

Kértem még egy sört. Ez kitisztít. Kimegyek. A templomóra 11-et mutat. De késő van! Habár ma én csak a derű óráit számolom. Mégis hazaindulok, hogy holnap arra ébredjek, egyedül vagyok, előttem könyvek, dicső és letűnt korokról.

Amikor még nyeregben voltunk.

                                                                       (naplójegyzet, 2010. nov. 20. 0:13)